Hogyan lesz egy üvegfúvóműhely a hazai kézműves sör forradalmának bázisává és egy gasztronómiai sétálóutca helyszínévé? Hosszú az út 22 sörcsapig. Ó, ha a fűzfák is tudnának beszélni…

1910-ben Geldner Reinhold János, özvegy Geldner Reinholdné született Heinrich Alojzia és Geldner Aladár Ottó, üvegköszörűs és vésnöki iparos család gondolt egy merészet és önálló üzlet nyitásába fogott a IX. kerületi Tüzoltó-utcza 22. szám alatt. Cégalapításuk valójában már 1862-re datálható, de tükörgyáruk, üveghajlító, üvegcsiszoló és díszüvegezési ipartelepük üzemeltetéséhez állandó, műhelyekkel felszerelt épületre volt szükségük. Tervüket, melyről még a Fővárosi Közlöny is hirdetést közölt, szerencsére senki sem vétózta meg, így számtalan üvegmunka születhetett meg az új telephelyen. Később az ambiciózus Geldner família az „Egyesült budapesti üvegcsiszolók, tükörkészítők és műüvegezők társulatának” cégtulajdonosa is lett.

Többek között nekik köszönhette színes üvegburkolatát és tükreit a Spolarich György által a Kis Salétrom utca sarkán nyitott Spolarich Grill, mely Budapest egyik legvonzóbb korabeli szórakozóhelyévé nőtte ki magát. A hatalmas üzlet berendezése szinte az egész családi vagyont fölemésztette, de nem volt hiábavaló befektetés. Nagypolgárok, katonatisztek mellett pékek és sportolók törzshelye is lett. A történelem viharai igencsak megnyirbálták, ma pedig már posta üzemel falai között.

A háborús idők után privatizálták a Tűzoltó utca 22. szám alatti épületet, és az egykori üvegfúvóműhely belső udvarát sokáig csak raktárnak és parkolónak használták. 2003-2006 között itt működött a DINAMO, a műhelymunkára, művészek prezentációira, bemutatójára, egyestés programok megvalósítására, különböző művészeti területek együttműködésére ösztönző képzőművészeti bázis. Az enyészettől a Tündérgyár alapítói mentették meg 2010-ben megőrizve a ház indusztriális jellegét. Kiállítótérként funkcionáló presszót, bringabarát udvart és koncerteknek, filmvetítéseknek, színházi előadásoknak otthont adó romkocsma-komplexumot varázsoltak belőle. Az üzemeltetést 2013 tavaszán az Élesztő csapata vette át.

Az Élesztő Budapest ez első komoly méretű kézműves sörözőjeként közel két tucat csapról kínálja a kézműves sörök nedűit a Ferencvárosba látogató vendégek poharába. A mára már medvemenhelyként is funkcionáló kávézóval, grillkonyhával, vendégszobákkal, biokoktélozóval és sörfőző iskolával is bővült helyet a Főzdefeszt, az Első Hazai Kézműves Sörfesztivál szervezői nyitották, hogy a közönség első kézből férhessen hozzá a legizgalmasabb és legkülönlegesebb magyar és élvonalbeli nemzetközi főzetekhez. Nemrég még a BBC stábja is forgatott itt gasztroműsort…

Az üresen álló ipari épületekbe betelepülő művészeti központoknak évtizedekre visszanyúló hagyománya van Európa nyugati felén. Az 1998-ban a Liliom utca 41-es szám alatt megnyílt Trafó Kortárs Művészetek Háza elsőként állt be Magyarországon az ilyen funkcióváltó épületek sorába. De ahhoz, hogy ez a sikertörténet elindulhasson, kellett három kudarc: egy pusztulásnak induló épület, egy kulturális intézmény hanyatlása és egy látványos politikai lyukra futás.

Budapesten 1893-ban indult meg az áramszolgáltatás. A fővárossal két magáncég szerződött a feladatra, az egyik a Budapesti Általános Villamossági (BÁV) Rt., mely központi telephelyén, a Visegrádi utcában váltóáramot termelt, amit azonban egyenáramként kellett forgalomba hoznia, így átalakító állomásokat épített. Az öt transzformátorház egyike, a dél-pesti állomás a Liliom utcában épült 1909-ben, a Gerstenberg-Arvé építészpáros tervezésében. Az épület az ipari szecesszió jellegzetes budapesti alkotása, stílusjegyeit ma is felfedezhetjük a homlokzaton. 1945-ig működött trafóházként. Bezárása után rendszeresen fosztogatták belső berendezéseit és lassan kezdetét vette az épület állagának romlása.

A BÁV-tól előbb a Likőripari Vállalat, később annak a Ramovill Szolgáltató Szövetkezeti Vállalatnak kezébe került, mely a 80-as években Ladákkal is kereskedett devizával rendelkező ügyfelei körében. Az épület valódi ingatlanértéket nem láttak az akkor még eléggé falusias ferencvárosi környezetben, ezért negyven éven át csak raktárként üzemelt. A kilencvenes évek elején azonban drámai fordulat következett a ház történetében! Egy francia anarchista művészcsoport, a Resonance, féllegálisan elfoglalta az üres épületet és Budapest egyik első squat azaz foglaltházává avatta: az anarchisták egy nyáron át performanszokat, koncerteket és előadásokat szerveztek a házban. Romantikus időszak volt, de nem fenntartható működési forma, hiszen az épület szinte romokban állt.

A Fővárosi Tanács 1960-ban nyitotta meg az Andrássy úti Fiatal Művészek Klubját (FMK), ami egy különös, zárt világ volt és a korabeli viszonyok között szokatlan, kivételes szabadságot biztosított tagjainak. A hatalom az FMK esetében valójában megtűrte az alkotói és a közéleti lét szabadságának olyan fokát, amire másutt esélyt sem adott. Évtizedeken át a hivatalosan el nem fogadott művészeti jelenségek, szellemi megnyilatkozások bemutatkozásának helyszíne volt. Aktív klubélete mellett képzőművészeti kiállítások, zenei programok, ismeretterjesztő előadások jellemezték profilját. Többek között itt állított ki rendszeresen és ismerkedett meg egymással Wahorn András, ef Zámbó István és feLugossy László is – a későbbi Bizottság együttes alapítói. A kísérletező kedv és az újszerű dolgok terjesztése mindig is központi eleme volt az itteni történéseknek. A kilencvenes években pedig az akkoriban éledező magyar elektronikus zenei szcéna első nagyobb rendezvényeinek is színtere lett.

1989 után azonban a klub szinte azonnal elveszítette egyedi státuszát és vonzerejét, illetve gazdaságilag is nehéz helyzetbe került. A fővárosi önkormányzatban egyre gyakrabban merült fel az igény, hogy a jól értékesíthető, de nehezen felújítható épület helyett más otthont jelöljön ki az FMK-nak. Ezzel párhuzamosan a politikai demokratizálódás és az ezzel járó művészi szabadság hatására a fiatalok és a művészek is lázasan kezdtek új épületek után kutatni. Egyre szűkebbnek bizonyult az addigi művelődési házak rendszere és megjelent a kortárs művészetek intézményesülésének igénye.

1987-ben a magyar és az osztrák kormány együtt mert nagyot álmodni: kinyilvánították szándékukat, hogy 1995-ben együtt rendeznek világkiállítást, mottóként pedig a vasfüggöny átívelésére utaló Hidak a jövőbe szlogent választották, azonban a rendszerváltó fővárosnak egyre kevésbé tetszett a gigantikus beruházásokkal járó expó ötlete. Évek teltek el az expópárti és az expóellenes politikai erők csatározásával, és közben az időpont és a helyszín is megváltozott. A bécsiek népszavazáson visszaléptek a terv megvalósításától, Budapest pedig egy Lágymányos-Ferencváros-Csepel háromszöget rajzolt helyszínül. 1994-ben pedig végleg mindenki kihátrált az egész mögül… Az expó koncepciójának része volt egy új művészeti intézmény kialakítása, és a világkiállítás lefújásának ellenére a felszabaduló pénz egy részét megpróbálták mégis erre a célra fordítani.

A három szál végül Szabó György kezében ért össze, aki hosszas huzavonák után 1998-ban elindította a Trafót, a kortárs művészetek házát. A transzformátor állomás épületét az expó költségvetéséből és a lefújás utáni kármentés jegyében vásárolta meg a főváros, a felújítás költségeit pedig az FMK Andrássy úti villájának eladásából állta Budapest önkormányzata. Az FMK ezzel megszűnt és így – amit kevesen tudnak – a Trafó az FMK jogutódjaként kezdte meg működését.

A jelenlegi intézmény művészeti és társadalmi kérdések iránt elkötelezett közvetítő helyszín, érték- és kontextusteremtő platform, új gondolatok és produkciók generátora, különös figyelmet fordítva a fiatalokra. Előadásaival, koncertjeivel, kiállításaival, közösség- és közönségépítő programjaival több generációt megszólít, minden olyan nézőt, aki nyitott az újdonságra. Egy hely, amelyen keresztül kitekinthetünk a világra.